Noha az elmúlt másfél évtizedben egyre inkább a labdarúgás üzleti oldala kerül(t) előtérbe, egyről sosem szabad megfeledkezni. Az egész mizéria nem a tulajdonosok, menedzserek és nem is elsősorban a játékosok hasznának növelésére van, hanem csakis kizárólag a szurkolókéért. Ha ők jól érzik magukat, akkor teremtődik meg a professzionális labdarúgás alapfeltétele.

A nézők ugyanis egy már önmagát gerjesztő folyamat legfontosabb (alap)pillérei. Ha egy sportág iránt nagy az érdeklődés, akkor természetszerű, hogy megteremtődik a versenyhez, bajnoksághoz szükséges szervezeti keret. Onnantól pedig már csak egy lépés a média és a szponzorok feltűnése, melyek jelenléte elengedhetetlen az üzleti alapon és sikeresen működő bajnoksághoz.

A szurkolókat két kategóriára lehet bontani. Vannak olyanok, akik közvetlenül fogyasztják a szolgáltatást, tehát kijárnak a kedvenc csapatuk mérkőzéseire, a helyszínen buzdítják szeretett egyesületüket. A sikeres európai bajnokságokban is vannak már gondok a szurkolók mérkőzésre való kicsalogatásában (elsősorban Olaszországban és Franciaországban), de még így is messze lekörözik magyar társaikat. Itthon ugyanis egyre inkább csökken az érdeklődés:  egyre kevesebben vannak azok, akik még színvonalas mérkőzéseket láthattak idehaza, a stadionok állapota néhány kivételtől eltekintve siralmas, valamint a fiatalok számára is egyre több olyan lehetőség áll rendelkezésre, amit folytathatnak a meccsre járás helyett. Egy dolog ad bizakodásra okot: a honi mérkőzések közvetett fogyasztása (tehát pl. televízión, interneten, stb.) még mindig jónak mondható. A hazai sportcsatornák nézettségi mutatói legalábbis ezt támasztják alá. Egy-egy Fradi-Újpest rangadó több nézőt csábít a képernyők elé, mint egy Real-Barca találkozó. Nem hiába volt komoly verseny a közvetítési jogokért. Sajnos azonban nem tudható, meddig tartható fent ez az „idilli” állapot. Mikor lesz az, amikor a tv-szurkolók is végérvényesen ráunnak arra, hogy majd két órát szánjanak rá a hétvégéjükből a nem túl színvonalas, lassan üres lelátók előtt zajló összecsapásokra. Hogy valaki igazi szurkolóvá váljon, ahhoz valamiféle kapcsolódási pont szükséges az adott klubbal. Mert akkor mi különbözteti meg egy magyar szemében a Fehérvárt a Manchester Unitedtől? Egyikkel sincs közvetlen kapcsolatuk. A mai tv-szurkolók nagy része korábban járt ki mérkőzésekre, azonosulni tudott a klubbal. Igazából ők azok, akik a „ranglétrán” egy helyet visszaestek:
B-közép szurkoló --> mérkőzésre kijáró szurkoló --> tv-szurkoló --> sajtóból, internetről tájékozódó szurkoló --> „azokban a régi szép időkben még érdekelt a dolog”-szurkoló.

Ők még kimennek a stadionba... (fotó: www.dvtk.eu) 

A folyamatot meg kell állítani, ez teljesen egyértelmű. Ugyanis a fenti kategóriák közötti arányok egyre inkább eltolódóban vannak, nem éppen ideális irányba. Nem egy ismerősöm van, akit korábban érdekeltek a DVTK mérkőzései, ma csak az eredményeket nézik meg az interneten. Néhány biztató jelet látni (a DVSC BL-szereplése, kiélezett bajnoki csata, utánpótlás-eredmények), de a szurkolók visszacsábítása a stadionokba a klubok menedzsmentjén múlik, illetve a szövetségen. Utóbbi most jelentős átalakuláson megy át, valószínűleg egy tehetős elnökkel. Meg kell oldani az infrastruktúra, a huliganizmus, valamint az ésszerűtlenül gazdálkodó klubok problémáját. Ez az alap ahhoz, hogy a szurkolókat ismét érdekelje a közvetlen fogyasztás. Mert mégiscsak értük van az egész…