Immáron mindenki számára természetes a csapatok között lezajló játékostranszfer, illetve a játékosok játékjogának adása-vétele. Hát, persze, hisz itt az unió, a tuti jó! Azonban ez nem volt mindig ilyen nyilvánvaló. Új rovatunkban, olyan eseteket vizsgálunk meg, amelyek komoly mérföldkövei voltak az európai sportjogi szabályozásnak.

Előző heti írásomban az egyik legjelentősebb esettel a Bosman – üggyel foglalkoztam. Azonban az Európai Bíróság elé több hasonló kázus is került, amik meghatározták, befolyásolták a törvénykezést.

A következő incidens is Belgiumban történt, azonban itt már nem a labdarúgás berkein belül, hanem a kosárlabdában zajlottak jogi viták egy finn versenyző miatt. A finn kosarast Jary Lehtonennek hívják, így az eset a Lehtonen – ügy néven vált ismertté az európai sportjogban.

A belga Castors Namur-Braine ASBL kosárlabda klub munkaszerződést kötött a már emlegetett finn kosárlabdázóval. Belgiumban a kosárlabdázók igazolására más és más időszakokban van lehetőség, a meghatározott határidőket figyelembe kell venniük a kluboknak, aszerint, hogy honnan szeretne átigazolni az adott sportoló. Egyik belga klubtól egy másik belga klubhoz történő átigazolás április 15. – május 15, egy európai klubtól egy belga klubhoz való igazolás április 15. – február 28. közötti időszakokban engedélyezett, bármely más államból belga klubhoz való igazolás pedig március 31-ig kell, hogy lezáruljon. A Castors azonban határidőn kívül (április 3-án) igazolta le a finn Lehtonent egy Belgiumon kívüli európai csapattól, éppen a nyitó mérkőzések kezdete előtt. A Castors ellenfele, a szintén belga Belgacom-Quaregnon panaszt tett a belga kosárlabda szövetség szabályainak megfelelő választottbíróságnál. Az eljárás eredményeként ez utóbbi csapatot minősítették a mérkőzés győztesének, arra hivatkozva, hogy a Castors csapata egy nem megfelelő időszakon belül leigazolt játékossal erősített. A választottbíróság álláspontja szerint Lehtonennek nem szabadott volna játszania a mérkőzésen, ezzel viszont meg kellett volna szegnie szerződéséből fakadó kötelezettségeit.

Lehtonen rendes bírósághoz fordult, végül az Európai Bíróság előtt kötött ki. Az Európai Bíróság döntése szerint:

„(60) (...) Az EK Szerződés 39 (48). Cikke kizárja a tagállamok sportszövetségei azon szabályainak alkalmazását, amelyek megtiltják egy kosárlabdaklubnak, hogy olyan játékosokat szerepeltessenek, akik egy bizonyos átigazolási időszak lejárta után kerültek leigazolásra, amennyiben ez a határidő korábbi annál a határidőnél, amelyet a nem európai államokból átigazoló játékosok számára határoztak meg. Kivételt képeznek azok az esetek, amikor objektív indokok támasztják alá az európai és nem európai államokból származó játékosok közötti megkülönböztetést.”

A Lehtonen és Bosman esetek lefektették azokat a minimum követelményeket, amelyeket az unióbeli kluboknak és sportszövetségeknek be kell tartaniuk annak érdekében, hogy biztosítva legyen a munkavállalók szabad mozgásának alapelve.
Később azonban újabb problémák merültek fel a professzionális sport területén, amelyek szintén kapcsolatosak voltak a munkavállalók szabad mozgásával. A jövőben ezekkel foglalkozunk majd.